Erdélyország keleti részén, a Székelyföldön, létezik egy tájegység – az egyetlen – mely nevét ásványkincséről kapta: a Székely Sóvidék. Itt található a hatalmas parajdi sótömzs, melynek egyik részét leszakította a Korond-pataka, így létrehozván a különleges és egyedi „Sószorost”.A környezetéből jelentősen kiemelkedő sótömzs jellegzetes felszíni karsztformákat eredményezett. A földkéreg felszínén, a karsztos domborzat sajátos helyet foglal el, mivel az összes domborzati formák közül, az egyedüli formatípus együttest tartalmazza, mely kizárólagosan a kőzettípus miatt keletkezik. Pontosabban, a kőzet oldhatósága az, ami miatt létrejön. A sóhegyek, sósziklák övezetében igen élénk sókarsztjelenséget figyelhetünk meg, a sós területek felszínén kisebb-nagyobb tölcsérek fordulnak elő, melyek hasonlítanak a mészkővidékek karszt-jelenségeihez: oldásbarázdák, oldásgödrök, dolinák, víznyelő töbrök, sókarrok, csatornakarrok, lankás sókarr-mezők, karfiolformák és sóoszlopok jöttek létre az erózió nyomán.A „Sószoros”, lényegében a Korond-patak szurdokvölgye a Sóhát dél-nyugati részén terül el. A Sószorosban találkozunk azokkal a sósziklákkal, amelyek parajdi sószikláknéven ismeretesek, és már a 18. század végén is turisztikai látványosságot képeztek.
A Sószorosés a Sóhátegy részét 60 hektárnyi területen geológiai természetvédelmi területté nyilvánították (a 2000/5-ös számú törvényben).
A Sóhát (másnéven a Nagyholló) dél-nyugati részén található a Sószoros, tulajdonképpen a Korond-patak (Nagyvíz-patak) áttöréses szurdokvölgye, ahol a patak átvágta (a késői negyedidőszakban) a Sóhátés a Gyilkos-oldal (a Gyurkos) közti egykor összefüggő sógerincet és leválasztott egy kisebb dombot (a Kishollót).
A Sószoroskarsztos lepusztulási formái esőbarázdás kősósziklákból állnak, melyek esős időben szürkék, míg szép időben hófehéren csillognak. Látványosak a sókarr-mezők és a csupasz sósziklák erodált maradványai, a sófalak, éles szélű sótarajok, és a kisebb kősószakadékokmelyek a sószorost díszitik. A sósziklák aljában sok tömény sósforrás, sószivárgás található, melyek közül a nagyobb vízhozamúak lekúsznak a Korond-patakig és a vizükből kicsapódó vékony sóréteg száraz időben, hófehér sósivatagokat eredményez. Hasonlóan bizarr sóalakzatok, sókarrok, figyelhetők meg a sószakadékban (népiesen sógödörben), az egykori Erzsébet-táró nyomvonalán keletkezett beszakadásban.
Jelenleg a sósforrások körüli kopár térségek jellegzetesen halofilnövénytársulása a következő fajokból áll: Limonium gmelini (a lila sóvirág), Salicornea herbacea (hol vörös, hol zöld sziksófű), Aster tripolium (őszirózsa), Spergularia salina (budavirág), Salsola soda (sófű, szíki ballagófű), Artemisia salina (üröm), Plantago maritima (útifű, útilapu) és Statice gmelini (sóvirág). Értékes adatokat tartalmaz Gönczi Lajos tanulmánya (1890) és a Székelyudvarhelyen őrzött növénygyűjteménye, mint például az Artemisia salina Willd (szíkiüröm).
Ennek a szorosnak az időbeni kialakulását elég nehéz megállapítani. Orbán Balázsszerint „a változékony patak ezelőtt egy századdal (tehát kb. az 1760-as évek körül, sz. megj.) elhagyta Nagy-Haram alatti medrét s odább keletre kanyarodva a Sóhegy alatt ásott magának szép alagutat.” Sófalvi András véleménye szerint téves lehet az Orbán Balázs-féle időhatározás, ugyanis az 1769 körül készült katonai térképen a Korond-vizét már a mai folyásához hasonlóan ábrázolták. A térképhez tartozó leírás nem közöl semmiféle adatot, mely arra utalna, hogy ez az esemény a közelmúltban történt volna. A többi forrásanyag sem utal erre az eseményre (Fichtel, Fridvalszki, Benkő József), tehát feltételezhető hogy a sószoros kialakulása a korábbi történelmi időkben ment végbe (a korai középkorban ?).
Bányai János (1941) geológus szerint a Korond-patak (másnéven a Nagyvíz-pataka) eredetileg az Alsósófalva felől, a régi bányatelep felé vezető út mentén, folyt le és ömlött a Kis-Küküllőbe. Később a sósziklák víznyelő tölcséreinek (töbrök, dolinák, oldási barlangok) sorozatos beszakadásával egy mélyebben fekvő szurdokvölgy keletkezett, amely eltérítette a Korond vizét, és egyben a két Sófalva közötti rétet egykor borító tavat is lecsapolta. Más vélemények szerint a már előzőleg létező, mesterséges felszíni bányaüregek láncolatát mosta össze a mélyülő patak.
A parajdi sószorost Vintilă Mihăilescu és Székely András epigenetikusnak tartja. Úgy kell elképzelni a keletkezést, hogy a patak a Sóháta felszínén folyt, s abba mélyítette völgyét epigenetikusan. Valószínűbb azonban, hogy a Sóháta kiemelkedése előtt a Korond-patak széles völgytappal megszakítás nélkül folyt a Kis-Küküllőbe az új-pleisztocén végéig, amikor a Sóháta elkezdett kiemelkedni.
Tövissi József elmélete szerint: a Sóhát, emelkedésével fokozatosan elzárta a Korond-patak folyását. Mögötte egy terebélyes duzzasztott tó képződött, s ezt aztán az antecedens módon bevágódó Kis-Küküllő baloldali mellékága lecsapolta a Kövesvápa – Sóháta közötti nyergen át. A tómedencét a Korond-pataka és a mellékágak hordaléka hamarosan feltöltötte, s végül elérte a Sóháta szintjét. Ugyanakkor a Korond-pataka alsó folyásának völgytorzója lassan hátravágódva a könnyen oldódó sóban szurdokot dolgozott ki magának, s ezen át a feltöltött tómedence 500 m-es lapályán bolyongó felsőkorondi patakot visszahódította. Ez után a még mindig emelkedőben lévő sótest mozgásütemével lépést tartva fokozatosan bevágódott a sóba és azt egy szűk szorossal átvágta, létrehozva a Korond-patak alsó folyásának mai antecedens szakaszát.
A karsztfejlődés fokozott ütemét Zentai Zoltán (1994) a Korond-patak egy egykori oldalágának a helyén mérte, pontosabban a Kádas-gödrénél. Szerinte a víznyelők kialakulásának története a következő lehetett: a patak, medrét egyre mélyítve, a vízzáró rétegeket annyira elvékonyította, hogy vizének egy része a medertalpon elszivároghatott. Így alakult ki a mederben az első víznyelő, amely egyre tágult, növekedett, s a víznek egyre nagyobb hányadát vezette el a mélybe. Közben a víznyelő fölötti mederszakaszon is kivékonyodott az üledék, s elkezdődött egy újabb víznyelőnek a fejlődése, amely aztán egyre több vizet nyelt el, míg végül a patak teljes vízmennyisége ebben a víznyelőben tűnt el. Ezzel az első nyelő elveszítette vízutánpótlását, s fejlődése új szakaszába lépett, vagyis sorra képződtek a vízgyűjtő nélküli, tányér alakú zárt mélyedések.
Nagy valószínűséggel így történhetett a Sószorosban is, a sósziklák repedéseiben a patak egy víznyelő segítségével utat talált és egy töbörsort hozott létre, később kialakult egy összefüggő barlangrendszer és ennek beomlása és részleges kioldása után jöhetett létre a Sószoros.
Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Földrajzi Kara mellett tevékenykedő Csolnoky Jenő Alapítvány gondoskodik a Sószoros rezerváció tisztaságáról és turisztikai működtetéséről.
Forrás
Aba Sándor
1940 Erdélyi útikalauz. Nagyvárad.
Ambrus Lajos (szerk.)
2001 Helyismereti olvasókönyv. Korond. Firtos Művelődési Egylet, Korond.
Bányai János
1957A Magyar Autonóm Tartomány hasznos ásványai. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest.
Bányai János – dr. Kertész János –, Lendvay Ferenc
1941 Székelyföld írásban és képben. Budapest.
Csiki Zoltán – Horváth István – dr. Vécsei András – Osváth Pál
2006 Rapsoné öröksége. Tanulmányok Parajd község múltjából. Corvin Kiadó, Déva.
Dudás László
2003 Az erdélyi sóvidéken – Parajdi gyógytúra. Élet és TudományLVIII. (31) 966–970.
Farkas Izabella Melinda
2002 Geomorfológiai jellegzetességek a parajdi sóháton. Szakdolgozat. Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Földrajzi Kar, Kolozsvár.
Horváth István
2004 A székely sóbányászat rövid története. III bővített kiadás. Parajdi Sóbánya, Parajd.
Horváth István – Plájás István
2004/2010 Salina Praid – Parajdi Sóbánya. (Fényképalbum a sóbányáról és Sószorosról 4 nyelven; első kiadás 2005, második bővített kiadás 2010.)
Kacsó Albert – Rácz Gábor
1980 A flóra- és vegetációkutatás története a Kis-Küküllő völgyében. Acta HargitensiaI. 361–370.
Koszta Nagy István (szerk.)
1997 Hargita megye. Csíkszereda (250 térkép, 135 fénykép).
Liszkay Gusztáv (Schmidt Alajos után)
1871 A kősó-bányák Erdélyben I–IV. Bányászati és Kohászati Lapok IV. (18) 145/a–147/a, (19) 153– 154, (20) 163–165, (21) 172–173, (24) 199–200.
Orbán Balázs
1870/ 1991–1996 A Székelyföld leírása. Első kiadás: Pest; első erdélyi kiadás: Sepsiszentgyörgy.
Szekeres Lukács Sándor
2002 Kodáros kincsei. Fejezetek Felsősófalva és a Székely-Sóvidék történelméből. Székelyudvarhely.
Tófalvi Zoltán
1994 A só és vidéke. HazanézőV. (2)
Vofkori László
1995 Székelyföldi útiképek. Hargita Kalendárium, Csíkszereda.
Indoklás
A parajdi Sószoros rezerváció egyedi környezeti szépséget biztosít az idelátogatónak. A szabadban megjelenő sószikla képződmények és oldási formák ritkaságnak számítanak Európai szinten is, úgy földtani mint tájképi szempontból. Ezen kívül említésre méltó a Sószoros jellegzetes halofil növénytársulása, mely a sós talajok sajátossága. A felszínen található, habfehéren csillogó sósziklák, a környező növényzet és a közöttük folydogáló patak hihetetlenül szép tájképi összhatást biztosítanak.
